Kevés olyan verseskötetet tudok mondani, amely több szórakoztató pillanatot szerezhet egy gamer irodalomkritikus számára, mint Kerber Balázs előző könyve, a Conquest. Magában a recepcióban is érdekes volt követni, hogy a nem a Civilizationön és Total Waron felnövő kritikusok mennyire nehezen tudnak mit kezdeni egy stratégiai játékok nyelvi-moduláris működésmódjára rájátszó verses prózával. Ezt a legkevésbé sem degradáló szándékkal írom, hisz ezt a fajta idegenséget a recepció önreflektív módon mint értelmezői dilemmát kezelte, maga emelte be a diskurzusba. Ráadásul, napjaink turbulens technológiai változásait látva, nagyjából öt évre saccolom azt az időt, ami után már én is idegenkedve figyelem majd a digitális világ eseményeit.
Kerber második kötete képes örömolvasásban részesíteni, amennyiben értjük a történelemszimulációs videójátékok processzusait, valamint a szétírásra, deszemiotizációra törekvő poétikai stratégiákat. A kettő összjátékából olyan emlékezetes nyelvi megoldásokkal teli, újszerűnek ható mű született, amely egyszerre bontja le a kauzális történelemszemléletet, viszi színre a videójátékok világépítési módszereit, valamint rámutat a versvilág, a szimulátorok és a kortárs valóságunk szimulákrumszerűségére – amelyet Kőszeghy Ferenc tanulmányában alaposabban kifejt.
A második kötetet magasztaló beszédmódomból talán már kikövetkeztethető, hogy a harmadik kötetet kevésbé gondolom sikerültnek.
Kritikámban arra próbáltam törekedni, hogy ne a fandomok legrosszabb attitűdjét reprodukáljam, ami az imádott nagymű után bármire rosszallással tekint, hanem a kötetkoncepció és a Kerber-féle versnyelv konfiktusos viszonyából vezessem le a könyv problémáit.
Az első konfliktus a Számtan a holdas estékre műfaji meghatározhatatlanságában rejlik. Nem arról van szó, hogy a formai keretek szolgalelkű újramondását várnám el egy, a jelentésviszonyok elbizonytalanításában érdekelt költészettől, hanem sokkal inkább arról, hogy míg az előző kötet – ahogy korábban kifejtettem – megjelöli azt a műfajt, aminek a szétírására vállalkozik, addig az új kötetről mindössze az állítható biztosan, hogy a Kerber-líra lépéseket tesz a szubkultúrára építő konceptkötet felől a popkultúrába jobban integrálódott műfajok, a krimi, a disztópia, a science fiction felé. Észrevehető továbbá egy beszédmódbeli változás is, amely az előző kötet versmondatok közben (világ)ugrásokat végrehajtó struktúrájából kimozdul, s ezúttal két részre osztja a megszólalásait:
a prózába szedett részek a cselekmény előremeneteléért és a szereplőkről való informálódásért felelnek,
ezek közé ékelődnek a szereplők szólamai, belső gondolatai, képzelgései, fantáziái, álmai – utóbbi fenomének összemosása tekinthető az első Kerber-kötet (Alszom rendszertelenül, JAK-füzetek, PRAE, 2014) örökségének.
Az újfajta szerkezet izgalmát nyújtja, hogy könnyen feloszthatnánk a narratív egységeket egy objektív (narrátor és/vagy Landers) és egy szubjektív (szereplői) nézőpontra, azonban a történetmondás a bináris oppozíciókban működő világlátás ellen dolgozik. A történet szerint Redburys, a hatalmon lévő hadúr egy kvantuműrhajót építtet a tudósaival Blavinas könyve alapján. Ezt megakadályozandó lázadók érkeznek a városba (Werdiewend és Portypont), akik az intézetben lévő Marco segítségével próbálják meg blokkolni a főgonosz kommunikációs hálózatát és az űrhajó megépítését. A történet azonban
nem az akciók mentén halad előre, a konfliktusok nem megoldódnak, hanem megmaradnak és bizonytalan állapotot eredményeznek.
Például a mű végére sem derül ki, hogy mi a célja Redburysnek az űrhajó megépítésével, az ellenőrző hálózattal. Ahogy az sem, hogy Marco, az egyetlen, aki kompetens lenne a ,,gonosz terv” megállításában, egy intézetbe menekül, nehogy bevonják őt a felszabadító akcióba, sőt neurózisa miatt képtelen szabadulni az utazás kényszerétől vagy az arról való fantáziálástól (,,Marcónak ekkor bevillant a menetjegy képe. Busz bukkant fel a pocsolyás úton. Lámpakör, fénynap, jelentette ki ellentmondást nem tűrő határozottsággal”) [49.].
A történet alulartikulálása, illetve az olvasó elől elhallgatott információk a motivációjuk szempontjából érthetetlen karaktereket eredményeznek. Azonban ez a kötetkoncepció felől nézve nem hibának, kidolgozatlanságnak tűnik, inkább egy olyasfajta írás-ember viszony színrevitelének, ahol az írás képtelen lejegyezni, rögzíteni emberi állapotokat, érzelmeket, motivációkat, mintha, akárcsak Marco figyelme, a narratíva is elkalandozna. A figyelem ilyesfajta szétszórásának legeklatánsabb példája, hogy a könyvből nem tudjuk meg a helyszínéül szolgáló város nevét (,,Mi ez a város?, gondolta Werdiewend. Ide már többször is megérkeztem.” [12.]; ,,Annyi sok a város, annyi sok az épület, újabb korty, és mindenkit vár egy folyosó, pár ajtóval. A megnyugtató nyikorgás, ahogy a kerekek biztosan görögnek.” [19.]; ,,Milyen esendőek egy városnév betűi!” [36.]).
A szereplők pályaudvarokon, intézetekben, várótermekben, azaz átmeneti terekben mozognak,
ahol az emberi létforma tárgyakhoz hasonul, jelentéktelen, jelen nem lévő testként áll elő (,,Werdiewend ismét az üzletek, várótermek világába tartott, ahol egy nejlonszatyor gond nélkül szelhette át a teret. Seprű motoszkált a sarokban. Keringő szellő. Hanyag kézmozdulat.” [23.]). Kerber városkoncepciója tehát nem annyira a közelmúltban látott Térey- vagy Korpa-féle kötetekhez hasonlít, de nem is a Metropolis vagy az 1984 disztópikus társadalomábrázolásához, ahogyan a fizikai és metafizikai aspektusok kidolgozottságában a science fictionöktől is elüt. A Számtan a holdas estékre városa leírhatatlan, egy emberi és környezeti elemeket, jeleket elkülöníteni nem tudó, mozgásban lévő jelentésekkel dolgozó metropolisz, amely vonásában
Borsik Miklós Futárlírájához, az avantgárd városversekhez (pl. Kassák Lajos: 98, Angyalföld) válik hasonlatossá,
illetve, ha a zsánereihez való viszonyt a befogadó folyamatos elbizonytalanítása, a helyenként szürrealista képalkotásmód, a paródiába hajlóan bugyuta történet, a fánkot evő, napszemüveges nyomozó felől fogjuk meg, akkor talán nem túlzás a Twin Peakset emlegetni.
Azonban a Kerber-kötet az említett példáktól abban elüt, hogy túlságosan technikás. Ezt úgy értem, hogy a mű tele van olyan narrációs eljárásokkal, amelyek a történetmondás ellenében, az összezavarás érdekében dolgoznak, azonban miután e verses próza nem jelöli ki a szétírandó hagyományát, ezért nem képesek a transztextuális szövegszervezés hatását elérni, a határtalanság benyomását keltik. Ezen a ponton kell kijelentenem, hogy
a Kerber-kötet vállalása számomra támadhatatlan,
hiszen hogyan kérhetném számon a narráció és a szövegszervezés következetességét a kaotikusságra, a fókuszálatlanságra, a figyelem elterelésére törekvő szövegen pusztán azért, mert ,,én nem ilyennek képzeltem a rendet”. Ráadásul nem állítható az sem, hogy ne lennének az elbizonytalanításra törekvő narrációs technikák ötletesek. Például a Conquest dimenziójából – mintegy metaleptikus ugrással – megérkező Turk elkésik, így hiába van minden tudás birtokában, nem tudja figyelmeztetni a lázadókat, hogy a toronyban nem a keresett kommunikációs berendezést fogják megtalálni. Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy mindez a cselekményszál azon pontján történik, ahol az Őrmester vezette lázadók és Redburys seregei összecsapnak, vagyis a nagy csatajelenet helyett a narrátor az egyedül utazgató Turk szemszögébe kalauzolja az olvasót – ez betudható egy szándékosan félresikerült perspektívaváltásnak, amely beemel egy, a történet fókuszpontjától távol eső szereplőt (lásd még: az Eeklong vagy az Eyeryang nevű karakterekről szóló részeket).
Egy másik narratív technika az elhallgatás, vagyis többször az olvasó előtt is titokban marad a szereplők közti tudásátadás momentuma,
például míg A pályaudvar című fejezetben a lázadók kilátástalanul iszogatnak a pályaudvar büféjében, miközben Marco hollétét találgatják, addig a harmadik fejezet kezdetén Portypont tényként közli, hogy Marco az intézetben van. Néhol akad olyan narratív trükkre is példa, hogy a könyv mintha paratextuális jelzéseket próbálna küldeni az olvasó számára, mondjuk a 33. és az 52. oldalak közötti kapcsolatteremtéssel. Amikor ugyanis Marcóra rászólnak az intézetben, hogy tegye vissza Blavinas könyvét, akkor ezt feleli:
,,Jelet keresek a lapokon; hol ereszkedik alá a betű farka? Játékos horgony. Domborzat, öböl, folyóív, 52. oldal. Békés emelkedőn kaptatok, mi ez a stoptábla?, villant be ekkor a fekvő Marcónak. Kint zörgött már a délutáni közlekedés, áramszedők haladtak a kékülő égen. Vidám felhőfröccsenés, percnyi szünet. Jégkrém kenődött a lencsére. Hirdetések előtt úszott a tömeg, ki-ki betekintett a megbúvó utcákba.” (33.)
Ha a gyanakvó olvasó a kötet 52. oldalára lapoz, akkor kísértetiesen hasonló motívumokat vehet észre Portypont szólamában:
,,ez egy nyaralóhely / lebeg a semmiben / ehetek itt fagylaltot is / parti lombokon át / süt a napfény / némi zöld között / az átható kék / tanulom az új világot / mintha pislogna / a hófehér sétány / és inognak a póznák / a lámpaoszlopok / egy-egy árnyék / megbicsaklik / majd kitér az utamból / a világosság / csak állapot” (52.)
Az áram utaztatása, a kék ég, a fagyi Marco és Pontypont megszólalásaiban is megjelenik. E részletből jól látszik az az eljárás, amely
az olvasás aktusát is a nyomozás, a jelkeresés részévé avatja,
de a jelek nem vezetnek eredményre, az ismétlések megmaradnak a maguk kilátástalan jelszerűségében és ellenőrzésre, feloldozás nélküli megfigyelésre, a lineáris prózaolvasás megbicsaklására, hibázásra késztetik az olvasót. Később egyébként a Hold a tornyok felett című fejezetben a szereplők is utána erednek az 52-es számnak, azonban Marco, Portypont és Werdiewend sem azt találják az 52. emeleten, amit kerestek. E poétikai működés láttán érthető meg a kötetcím is, melyben a „holdas esték” mint a természeti, kozmológiai, spirituális változás eseményeire utaló konnotációk, illetve a „számtan” rejtvényszerűsége, lezárhatatlansága feszülnek egymásnak, és hozzák létre a könyv elemzésének egyik kulcsát: a végtelent. A végtelenségre való törekvés miatt állítható, hogy
a Számtan a holdas estékre nem újramondja az utazástoposzt, hanem megalapozza azt a végtelenség poétikájával,
hisz a csillagászat jelenlegi állása szerint a világegyetem végtelen, így az állomások, a városok is átmenetiségükben tételezhetők, a végpontok számolgatása pedig csak az ember korlátoltságát mutatja. Kerber Balázs versnyelve a végtelenbe tart.
Az eddig felsorolt narrációs technikákból kivehető, hogy a Számtan a holdas estékre egy, a végtelenség, a fókuszvesztés élményének megteremtésében érdekelt költői nyelvet teremt, ahol
nem lehet bízni a nyelvben mint jelölőrendszerben, továbbá az irodalomban mint tudásbázisban sem.
Utóbbi azért is különösen érdekes, mert a lejegyzés, a megfigyelés, a megértés lehetetlensége egyfelől megjelenik Blavinas könyvének olvasásában. Mind a lázadók, mind a hatalmon lévők forgatják, viszont a könyvbe foglalt tudás, számrejtvények, mérnöki tervrajzok, történetek valószerűségében kételkednek a szereplők. Másfelől a leírás iránt táplált bizalmatlanság megfigyelhető Landersnél is. Landers – aki nem véletlenül az első fejezet címadó hőse – kamerákon keresztül ellenőrzi a lázadókat, jegyzeteket készít róluk, s megfigyelései beépülnek a könyv prózába szedett, történetmondásért felelő részeibe, tehát
Landers egyfajta mindentudó narrátorként van jelen.
Nagy bajban van azonban az a hatalom, amely Landers megfigyeléseire épít, ugyanis hol elalszik (,,Landers fel akart írni valamit, de elaludt” [63.]), hol egyszerűen nem tudja tudássá alakítani, szelektálni, értelmezni a látott jelenségeket:
,,Landers jegyzete: Nehéz összesíteni. Werdiewend a pályaudvaron; öltözéke nem kifogástalan. Várt valakit? Mintha tekintgetett volna, de aztán semmi. A jegyek, a kártyák, iratok. Itt van mind, és most semmit sem mondanak. Ha a jelzésekre nézek, a számokra nézek, csak vonalakat és hurkokat látok. Ennyi maradt a délelőttből? Fény esik a gyűrött bérletekre. Áporodott és jobbára szürke a levegő mindenütt; Redburys uralma változatlan.” (14.)
Landers rögtön a részlet elején konstatálja az értelmezési folyamat nehézségét, majd a leíró típusú részből
mintha az derülne ki, hogy ezt a nehézkedést a nyelv folyamatos csúszkálása okozza.
Eldönthetetlen például, hogy a levegő szürkéje egy metafora az állomás leromlott állapotára, esetleg a médiumra, egy fekete-fehér képernyőre reflektál, amely nem engedi megfigyelni a maga teljességében Werdiewendet, vagy egy ténylegesen szürke pályaudvaron vagyunk. Hasonló nyelvi ingatagság figyelhető meg a következő költői kérdésből: ,,Ennyi maradt a délelőttből?” Egyáltalán nem egyértelmű, hogy a névmás pontosan milyen jelentés helyettesítésére szolgál, csak annyi biztos, hogy jelöl valamit, amihez nincs hozzáférésünk. A sokadik ilyesfajta interpretációs és kreativitási kompetencia nélküli leírás után adekvát értelmezési lehetőségként merülhet fel, hogy Landersre ne is emberként tekintsünk. Talán egy mesterséges intelligencia, egy hibrid lény, egy információs adatbázis szólamait olvassuk?
Úgy tűnik, a Számtan a holdas estékre zsánereihez való viszonyát, narratív technikáit és
költői nyelvét leginkább a végtelen és a figyelemelterelés fogalmaival lehet összekapcsolni,
amellyel a városi és kozmikus tapasztalatok rögzíthetetlenségére, a költői megfigyelés és igazmondás lehetetlenségére, az ellenőrzésen alapuló hatalmi rendszerek átláthatatlanságára, tudás- helyett szorongásalapú mivoltára (vö. Foucault hatalomelmélete) hívja fel a figyelmet. Utóbbi olvasatot mind a technológiai fejlődés horrorisztikus velejárói (értsd: AI, az okostelefonok szabadbeszédet rögzítő és abból kiinduló algoritmusrendszere), a COVID alatti technológiai kiszolgáltatottság élménye vagy a kortárs politikai események (pl. Signal-botrány, Pegasus-botrány) egyaránt aktuálissá teszik.
A Kerber-kötet sikeresen színre vitte költői vállalását, hisz a figyelemelterelés, figyelemmegosztás poétikai mechanikája által egy fókuszálatlan szöveget teremtett, ezáltal megalapozva a végtelen utazás élményét. Azonban
problematikus, hogy nem jelöli ki a hagyományt, amelyet szétír,
továbbá aránytalanul sok befogadói bizonytalanságot okozó technikát használ, amely miatt nehéz azonosulni a karaktereivel, elképzelni a világ fizikai és metafizikai körülményeit, így a Számtan a holdas estékre sokszor az olvashatatlanság határát súrolja. Számomra első olvasásra nagyjából érthetetlen volt a könyv, többször elővéve pedig azt vettem észre, hogy egyszerűen átugrom a szereplők szólamait, pláne a funkciótlan mellékszereplőkét.
Persze kérdéses, hogy egy önmagát verses prózaként definiáló könyv esetében mi is a megfelelő olvasásmód.
Mindezek fényében sem mondható a kötet izgalommentesnek vagy hatástalannak, mert elolvasása után máshogy néz bele az ember a villogó műholdfénybe, a laptopkamerába, az utcák térfigyelőibe – sejt ott egy Landerst, valamit, amit valakinek képzel.
Kerber Balázs: Számtan a holdas estékre, Jelenkor, 2024.
Borítókép: Máté Péter
